Folyószerte Európában

Igen durcás tudok lenni, ha felébresztenek.

Főképp, ha az ember arra riad kora hajnalban, hogy valaki igen hangosan énekel a közelében. Hogy pontosan hol, az nem annyira lényeges, hiszen ha a folyó túlpartján ereszti ki a hangját, valószínűleg jobban hallom, mintha az innenső part fenti bozótjában tenné. A víz jól vezeti a hangot. Nagyon jól.

S mivel az Úrnak úgy tetszett, egy pitymallati, Neki szánt zsoltár hangjait még ennél is jobban vezette...

Ugyanis, ha hiszi a T. Olvasó, ha nem: egy zsoltárt énekelt egy horgász rendkívüli lelkesedéssel a sátrammal szemközt a Tisza túlsó partján. Kidugtam a fejem, s annyit láttam: terpeszben áll, arca az ég felé, és torka szakadtából dicséri az urat.

Elolvasom »

Most, T. Olvasó olyan esetről számolok be, ami egy kicsit talán áthágja a hagyományos polgári jó ízlés határait, de nem olyan nagyon... (Remélhetőleg)

Nos, kérem, vannak szükséghelyzetek. Például árvíz, tornádó, cunami, földrengés valamint bizonyos életfunkciók sürgető késztetése: amikor a szervezetbe adagolt táplálék távozni kíván.

A fentebb soroltak mindegyike nagyon kellemetlen (némelyik szörnyű), de ha a legutolsó helyzet a Tisza közepén következik be egy kenuban evezve, akkor a szituáció már-már drámainak nevezhető.

Sajnos azonban nincs mit tenni – ha hív a természet, annak engedelmeskedni kell, ha törik, ha szakad. Kisebb hadműveletek elvégzésére már régesrég kitalálták például a pilóták a zárható fedelű edényeket, például a közönséges befőttesüveget. De ha nem erről van szó.... Akkor más a helyzet. Ki kell kötni a parton és keresni egy megfelelő helyet.

Ezt tettem.

Elolvasom »

Már átjutottam Kiskörén - azóta is görcsbe rándul a gyomrom, ha meghallom e nevet -, és egy szép homokpadon találtam alvóhelyet. Igaz, elég meredek volt a part, úgy éreztem magam mintha a Szahara valamely dűnéjét kellene megmásznom, de lapátoltam magamnak az evezőmmel egy vízszintesnek mondható placcot, ahol a sátrat felüthettem. (Furán néztek rám az elhaladó csónakok horgászai-halászai - ez egy őrült, aki a homokban evezni akar.)

Esteledett, vacsoráztam, amikor az első durranásokra felfigyeltem. "Nocsak: vadásznak a túlsó parton valahol..." - konstatáltam a sorra, rendszertelenül felhangzó dörrenéseket.  Hol kettő-három, hol hat-hét egymást követően, egyik hangosabb, másik halkabb, úgy  tűnt nagy területen vadásznak, mert némelyik távoli-elhalnak hallatszott.

Elolvasom »

Mint legutóbb írtam, a tomboló nyár arra késztetett, hogy ismét vízre szálljak, ne aszalódjak itthon. Meg is tettem: felvittük a kenut Tiszabecshez, ahol a folyó belép kis hazánkba, kb. a 743. folyamkilométernél.

Kavicsos, de még mennyire kavicsos a part, a vízfenék. Olyannyira, hogy nagy tételben folyik a sóderkitermelés! A Kárpátokból lezúduló víz hozza-sodorja a kisebb-nagyobb köveket, görgeti-forgatja-csiszolja azokat - s itt már a nagy többségük csak kavicsnak nevezhető, egy kisebb részük pedig ökölnyi-kétökölnyi gömbölyded kőnek (amik közül - nem állhatja meg az ember - haza is hoztam egy tetszetős darabot...)

Elolvasom »

Tisztelt Olvasóm!

Ki bírja úgy ezt a szaharai időjárást, hogy nem a vízen-vízparton jár az esze, bárhol is légyen (talán kivétel az, aki vízen-vízparton tartózkodik :-)) Mert nekem bizony ott jár folyton-folyvást, különösen, amikor e bejegyzéseket kopogom a billentyűzeten.

Ennek vége!

Minden itthoni ellenkezés dacára egy óra múlva (most reggel öt sincs -, hat tájban, amikor még elviselhető az idő, indulunk Tiszabecsre. Igen: indulunk! Többes számban.

Útitársamat Boglárkának hívják, telt, de kellemes küllemű hölgy, csak az a baj vele, hogy utál evezni - úgyhogy a neheze persze megint rám marad! Még főzni sem tud. Meg egyáltalán: heverészik egész nap, de enni azt bír!

No, de mit várjon az ember egy kutyától, melynek fajtája kissé bizonytalan kicsapongó felmenői miatt, de a középtermetű snaucerhez áll legközelebb, bozontos, fekete és roppant lelkes - volt már velem vízen és a hétköznapokon a közönséges Bogi nevet viseli. Most valószínűleg nem lesz gondom a nagy kenu orrának vízben tarttásával: Bogi eleve 29 kilós élősúlyt képvisel...

A gondjaim ellenben feltorlódtak alaposan: tegnap este, a pakolásnál derült ki, hogy Szegeden, a fiamnál hagytam a szalmakalapomat (nagyon-nagyon nélkülözhetetlen!), szerencsére van egy kisebb vászonkalapom itthon. Rosszabb, hogy ott maradt a nagy vízhatlan ponyvám szépen összehajtva - de ennél is legrosszabb, hogy mellette ott áll valahol a gázfőzőm.

Lesznek nehézségeim...

Egyszóval, T. Olvasó: egy időre felfüggesztem az írást, majd bepótolom!!

Jó pihenést másnak is, aki teheti - ahoj!

Kisköre megér egy misét. Mármint egy külön fejezetet a krónikában.

Ugyanis üldöz a sors.

Ha a Tisztelt Olvasó megismerte európai vízi utazásom történetét, talán emlékszik: amikor Tokajból elindulván a tiszalöki duzzasztóműhöz értünk, meghökkenve értesültünk, hogy az utazás talán már bele is holt az ő hamvába. A zsilip ugyanis nem működött: az előző napon elromlott kapu egyik csapágya, s a javítás idegét megjósolni is lehetetlen. Nem egy nap, annyi szent.

Márpedig itt át kell menni valamiképpen, mantráztuk – és szerencsénkre a mű dolgozóinál készségesebb segítőket nem is találhattunk volna: megoldották, hogy szárazföldre kerüljön majd a zsilipen túl ismét a vízre a közel négytonnás hajó.

De engem üldöz a sors.

A kiskörei duzzasztóműhöz értem, kikötöttem egy magasba nyúló betonoszlop előtt, ami úgy festett, mintha lebombázták volna. Arra szolgálna egyébként, hogy a zsilipkapu előtt várakozó hajók kikössenek, amíg zöldre vált a lámpa és be lehet hajózni.

Telefonáltam ide, oda, amoda, mire végre kompetens személy került a kagylóhoz. Szeretnék átjutni, mondtam. Háát, kérem, az nem fog menni. Vízen biztosan nem!

Utolsó utániként érkeztem.

Kiderült, hogy előző nap (!) délután zsilipeltek át pár tiszai csónakot, melyek lapos fenekükkel még átcsusszantak – ma már ez lehetetlen, annyit apadt újra a víz. Az alsó részen gyakorlatilag eltűnt a víz a zsilipből. Ilyet még az öregek sem nagyon láttak júniusban: a legkisebb „nyári víz” uralta a terepet, csak iszap maradt a zsilipkamra kijáratánál.

Elolvasom »

Van valami kínos abban, ha az emberre úgy bámul két rendőr, mintha váratlanul szarvai nőttek volna vagy épp ő lenne az első fehér ember, aki a környéken felbukkan ezer év óta.

Mert efféle álmélkodást véltem fölfedezni annak a két szegedi vízi rendőrnek a szemében, akik kikanyarodtak motorcsónakjukkal a parthoz, ahol pakolásztam a reggelizést követően.

- Jó napot kívánok! Minden rendben van? - kérdezték udvariasan.

- Köszönöm, minden rendben – válaszoltam, majd hozzátettem: - De örülök, hogy látok végre vízi rendőrt...

Erre jött az említett mérhetetlen álmélkodás.

Hogyhogy örülök.

Miért örülök?

MI VAN?

Elolvasom »

Utólag olvasom (nem olvastam semmit, nem hallgattam híreket két hétig - istenem, de jó volt!): szóval olvasom, hogy idén a szokottnál jóval kevesebb a szúnyog, a nyaralók és minden szabadban tartózkodó nagy örömére.

Való igaz: a Tisza mentén is feltűnően kevés zümmögött körülöttem esténként, mondhatni egy sem. Erre még én is fölfigyeltem, holott egyébként a szúnyogok valami rejtélyes oknál fogva alapvetően nem kedvelnek egyébként sem. Bár érdekes módon: míg mondjuk tíz éve lényegében sohasem csípett meg szúnyog, azóta, ahogyan az évek telnek, olykor megesik már, hogy egy-egy mutáns belém harap. Vagy a vér változik a korral, vagy a szúnyogok elvadálltiasodása (hej, beh szép egy szó!) folyik a környezetszennyezés hatására. Hamarosan sas méretűek lesznek és nem megcsípik, hanem elviszik az áldozatot, ha így megy tovább.

Elolvasom »

Amiképp említettem: ezúttal nem egy időrendbe rakott "hajónaplót" várjon az Olvasó. Nem jegyzeteltem, csak eveztem, bámészkodtam, ámultam egynémely dolgokon, s töprengtem a világ folyásán. (No és persze, a Tiszáén, ami bizony nem nevezhető vonalzó húzta egyenességűnek - nagyon is kanyargós - ez az egyik szépsége.)

Először is: "edzés" ide vagy oda - meg kellett tanulnom alaposan az efféle evezés fortélyait. Ugyanis nagyon nem ugyanolyan, mint amikor az ember beül társaival egy kenuba, egyikük a jobb, másikuk a bal oldalon lapátol, esetleg a leghátul ülő alkalomadtán korrigál egy kicsit az irányon. Nem, amikor egyedül ülsz egy ekkora böhöm jószág farában, akkor más a leányzó fekvése.

Elolvasom »

A kenu a partra futott és megállt.

A testes négyszemélyes csónak egyetlen utasa kilépett a hátsó ülésről a sekély vízbe, s előresietett. Fölnyitotta a kenu orr-részében elhelyezett műanyag hordók egyikét, kiemelt néhány dolgot.

Egy fekete fürdőnadrág és egy napszemüveg volt az öltözete – de ez hamarosan megváltozott.

Fél lábon táncolva magára rángatott egy kockás pizsamanadrágot, majd fölvett egy barna tréningfelsőt és nyakig cipzározta. Ezt követően visszatette a fejére az előzőleg a kenu végében lerakott sárga szalmakalapot, letette annak helyére a napszemüveget és komótosan zoknit húzott a második ülésre telepedve.

A hőmérő higanyszála 33-34 fok körül járhatott. Június közepe, ám igazi nyári kánikula.

Elolvasom »

Igencsak régen írtam az utolsó bejegyzést - a nyári tervek is szerepeltek benne. de bizony ez a nyár az ördögé lett - a tervek füstbe mentek, a gondok elburjánzottak...

Sajnos, közbeszólt az, ami az én koromban (61) rendszerint "természetesnek" tekinthető, de én bizony nem voltam hozzászokva. Jött egy betegség, mégpedig egy kicsit (nagyon) rám ijesztve, jött egy műtét, még jobban megijesztve - de hadd ne soroljam, nem itt a helye a panaszoknak.

A lényeg: sikerült összehozni nyár elején egy kis katamaránt, de nem jutottam tovább a testeknél és a puszta fedélzetnél. Mégis kipróbáltam a Tiszán, a Bodrogon (végre vízbe került a két éve vásárolt csónakmotor...) . A felépítmény már nem ment, egy aprócska sátorban aludtam a fedélzeten - így sem volt rossz.

Nem tudom még, mi lesz jövőre, reménykedem a teljes gyógyulásban, s talán szövődhetnek az új tervek! Bizakodom!!

Most azon munkálkodom idehaza, hogy egy honlapot készítek, oda átviszem a blog teljes anyagát is, (de marad itt is!), s remélem, hogy egyéb hajósdolgokkal is kiegészíthetem alkalomadtán a lapot.

Szerencsés, boldog, örömökben gazdag új esztendőt kívánok mindenkinek, aki volt oly kedves és kíváncsi, hogy fölkereste a blogomat!

Meg úgy általában a világnak.

Ráfér.

Volt egy igen mozgalmas szombati napom Honfleur-ben. Fölvittem a kerékpárt, vagyis kötélen fölhúztam a rakpartra, és elindultam, hogy letekerek a tenger­partra. A kikötő ugyanis a város alatt, egy mélyen benyúló öbölben található védett helyen fekszik. Megnéztem a térképen, milyen úton lehet megközelíteni a legegyszerűbben, találtam is egy utcát, amely a térkép szerint elágazik egy helyen: az egyik egy kápolnához vezet, a másik le a partra.

Természetesen tévedésből a kápolna felé vettem az irányt, men­tem felfelé-felfelé, toltam is itt-ott a biciklit, már vissza akartam for­dulni, úgy elfáradtam, elszoktam az ilyesféle fizikai megterheléstől, de fogcsikorgatva csak fölértem - és megérte!

Elolvasom »

Kis bohém festővároska volt annak idején Honfleur, sok alkotóművész élt és él ma is itt. Jártamban-keltemben tizenkilenc galériát számoltam meg - többnyire középszerű festők műveivel, bár igaz, ami igaz, akadnak igen fi­gyelemreméltó alkotások is.

Bementem az egyikbe és kérdem az ottani úrtól, aki festékfoltos fehér köpenyben, lobogó ősz hajjal uralta a teret, kétség nem fért hozzá, hogy ő volt a művész maga: milyen az érdeklődés a festmények iránt? Monsieur Marsként mutatkozott be (gondolom, ez a művészneve volt, nem tartottam illen­dőnek erről faggatni, mert lehet, hogy Dupont az igazi neve, ami kb. olyan, mint nálunk a Szabó), 80 százalékban az ő művei láthatók a falakon. A terem közepén festőállvány, a művész  a nagykö­zönség szeme láttára dolgozott, ami kiváló turistacsalogatónak bizonyult, min­dig állt féltucatnyi kíváncsiskodó a háta mögött.

- Nagyon jó az érdeklődés - válaszolta -, de hát már lassan vége az idénynek, és bizony télen akár be is csukhatnám a boltot Meg is teszem gyakran - tette hozzá széles mosollyal - lemegyek Délre, ott festegetek. Azokat a képeket is jól el tudom adni később itt fönt…

Nem voltak egyébként rossz dolgai, csak hát, amiképp ez lenni szokott, többnyire egy kaptafára készült festményeket gyárt, szinte fu­tószalagon, szerintem alvó állapotban is kapásból megfestené a vitorláskikötőt, ami kedvenc témája.

Elolvasom »

Íme egy rövid videóösszeállítás az honfleuri kikötőről és főképp: a tengerről.  Hamarosan következik az úti beszámolóm utolsó része: élmények, érdekességek a kikötőből, a csodálatos kisvárosból, a Szajna-torkolatból - és a hazaútról, amely alig 3 napig tartott :))

Szóval: megérkeztem. Honfleur-be, e kis ékszerdoboznak számító öreg francia tengeri kikötőbe, amit egy kedélyes monsieur ajánlott. Mint már említettem volt: nagyon jól tettem, hogy hallgattam rá!

Estefelé futottam be, s amikor megálltam a magas kőfal mellett. egy helyen ki volt írva, hogy ez várakozó és pihenőhely, de maximálisan 24 óráig, utána fizető hely. Ezért vettem a bátorságot, hogy kikössek, mondván: majd holnap elintézem a formaságokat a kikötői hatóságnál. Elment mellettem egy kicsiny halászhajó, egy magányos halász csónakja inkább, indult ki a tengerre dolgozni.

Szívdobogva kikötöttem, megcsomóztam a kötelet egy vaslétrán, s azonmód föl is másztam a rakpartra. Sétáltam egyet, körbejártam az öreg kikötőt, vettem egy nagy szendvicset, aztán falatozva ballagok vissza szépen, kényelmesen, nagyszerű minden, teli voltam örömmel.

Aztán jött az üröm.

A gigantikus Normandia-híd majd a kikötő.

Elolvasom »

Tancarville-nél, ahol elköltöttem a folyóvízi utolsó vacsorámat, két út állt előttem. Le Havre-be egy kiépített csatorna vezet innen, kiágazva a Szajnából, először erre vettem az utam azon a délelőttön, amikor már tudtam, hogy hacsak a mennykő nem csap a hajómba, estére a tengerparton leszek! Talán fél órát ha mehettem, amikor meggondoltam magam: úgy döntöttem, meghallgatom monsieur Gilley tanácsát és a Szajnán megyek végig, egészen az általa oly nagyon dicsért Honfleur-ig.

Nem bántam meg, de mennyire, hogy nem!

Visszafordultam, ismét átkeltem a tancarville-i zsilipen, s újra a Szajna vett a hátára - az egyre szélesebb és egyre forgalmasabbnak tűnő öreg folyó. Itt történt az a találkozás, amitől azóta rettegtem, amióta megpillantottam az első óriási tengeri teherhajót.

Elolvasom »

Körülbelül ötven kilométerre voltam a céltól, azaz az atlanti partoktól, amikor a golyóversenyzésemről azóta remélhetőleg (és minden bizonnyal) vonzó turistacélponttá vált Cadebec-en-Caux-ból reggel útra keltem: elhatároztam, hogy nem sietek, úgy jó az élvezet, ha a várakozás hosszúra nyúlik. Csak másnap estére leszek a tengernél.

Szépen haladtam, mivel az apály idején indultam el,é s a Szajna sokat segített, habár igaz, dél tájban megfordult a víz, akkor nehezebbé vált a hajózás. De mégiscsak haladtam, a térképet fürkésztem folyton-folyvást, amely azt jelezte: a ponttól, ahol a Szajna a tengerbe ömlik, mintegy nyolc kilométernyire van a “tengerhatár”, vagyis onnan már tulajdonképpen nem is a Szajnán hajózik az ember. Tettem ezt annak ellenére, hogy aznap semmiképp sem szándékoztam odáig eljutni. De hát: az izgalom...

Késő délután volt, amikor komótos haladásom eredményeképpen Tancarville felé közeledtem, akig több mint 30 kilométert hajózva aznap - megpillanthattam a nevezetes függőhidat, amelyet 1959-ben adtak át rendeltetésének, s akkoriban a legkorszerűbb francia hidak egyike volt. Nagyon kellett már, mondták, hiszen a Le Havre kikötője felé délről irányuló közúti áruszállítás nagyra nőtt, a folyón át kellet kelni, s a kisebb Szajna-hidak Normandiában mint például a cadebec-en-caux-i is, már kevésnek bizonyultak.

A tancarville-i híd

Elolvasom »

Vettem a neten két könyvet.

Az egyiket annak idején már olvastam, a másikat ellenben nem, erre egy kedves olvasóm hívta föl a figyelmet az "Európa folyóin, csatornáin - Index Fórum"-on (http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9200481)

Mindkét könyv régi, az első közel fél százados. Vedres László a szerző, aki egy barátjával, dr. Paulay Zoltánnal kelt útra - nem is akármilyenre. A könyv címe: Gumikajakkal két tengerre.

Az egész úgy kezdődött, hogy elolvasta Alain Bombard világszerte ismert könyvét, az "Önkéntes hajótörött"-et, melyben a szerző leírja, hogy kísérletként hogyan kelt át az Atlanti-óceánon egy gumicsónakkal, tanulmányozván a hajótöröttek túlélési esélyeit, lehetőségeit. (Iszonyú viszontagságok árán, de célba ért.) Nos, Vedres Lászlónak szinte e könyv olvasásával egyidőben akadt a kezébe egy újság a következő hírrel:

"A Pálma Gumigyár megkezdte a felfújható gumikajakok kísérleti gyártását. A gyár a világszerte ismert és kedvelt gumimatracok után ezzel az új  cikkel kíván a hazai és a nemzetközi piacra lépni..."

Elolvasom »

A kiadós cadebec-en-caux-i séta után leültem egy folyóparti parkban, ahol petanque-ot játszottak az egyik sarokban - jól láthatóan külön kijelölt területen. Hatan voltak, zömmel nyugdíjas korú férfiak, egyetlen fiatalabb volt köztük, aki 40-50 közöttinek látszott.  A játékosok kis bőrtokban hordják magukkal a három acélgolyót, mindenkinek valamilyen bevésés van a golyókon, hogy megismerje, tehát egyedi mindegyik. Sokáig néztem a játékot, elkaptam néhány, a kíváncsi idegennek szóló oldalpillantást a játékos urak szeme sarkából, de nem foglalkoztak velem - csak játszottak.

Izgalmas volt, tényleg nagyon érdekes játék! Ráadásul idősebbek számára sem okoz nehézséget: az acélgolyókat egy zsinór végére függesztett mágnessel veszik fel a földről, nem hajlonganak állandóan- csak fölétartják, rátapad a golyóra és fölemelik.

Elolvasom »

Ezt írtam a "37. A maratoni futó és egy feledhetetlen találkozás" című bejegyzésemben:

"A holland házaspár (Loek 56, felesége 54 éves volt találkozásunk idején) kilenc éve vette az öreg folyami bárkát, a raktere lett egybefüggően a “nagyszoba”, egy kis konyhát, fürdőszobát, hálófülkét is eldugtak itt-ott, de lényeg a 12 méter hosszú, három méter széles “múzeum” - amely a nappalijuk is egyben. A foglalkozásuk pedig: régiségkereskedő - a hajó az otthonuk és az “üzletük” is egyben.

Elolvasom »